Tavaly...

...ezen a napon történt velem egy emlékezetes baleset.
Épp egy éve, hogy reggel, munkába menet az árokba hajtottam az autómmal...
Sok mindent megtanított számomra az a helyzet, amit akkori döbbenetemben és ijedségemben még nem tudtam megfogalmazni.

Most megteszem:

- óvatosságra és figyelmességre intett ez a baleset, és lefaragott kicsit az autóvezetésben megélt önbizalmamból, amire utólag azt mondom, szükségem volt

- arra tanított meg, hogy én valóban a hibáimból tanulok (szinte CSAK abból), de abból legalább igen - hiszen a baleset után még egy egész telet végigvezettem hóban-fagyban-jégen, balesetmentesen...és jó néhány őzikékkel történt közeli találkozást is megéltem, szintén balesetmentesen...

- azt éltem meg ennek az eseménynek a kapcsán, hogy a szüleim és a családom azok, akikre tényleg mindig, mindenben számíthatok az életemben, megéltem azt a biztonságot adó támogatást, ami oly jól esik...

- mindezeken túl pedig azt hiszem, azt jelezte nekem ez a baleset, hogy "nem jó úton járok" az életemmel...a másik utam, az én utam éppen most formálódik bennem, körülöttem...

Az az autó sokat jelentett nekem.
Felnőtt életem és önállóságom egyik "szimbóluma" volt.
Az eladását épp ezért sirattam meg olyan keservesen.
Persze a tanulságok, tapasztalatok azóta is az enyémek ám...
Mégis nehéz volt elszakadnom tőle.

Itt egy dal, amit a kicsi kocsiban rengeteget hallgattam...
Ami most már csak emlék.

Azt hiszem, itt az ideje megköszönnöm a családomnak, hogy lehetővé tették, hogy az az életszakaszom úgy kezdődjön, ahogy, és úgy folytatódjon, ahogy...KÖSZÖNÖM!
A tőletek kapott érzelmi-lelki-mindenféle támogatás nélkül most nem lennék itt, ahol...
(Tudom, hogy olvastok. Puszi nektek!)