Ballagás...

...kicsit másképp.

Vendégként általános iskolai ballagáson most voltam először. Ebben a minőségben pedig pláne. Választanom kellett, és végül a mellékállásom iskolája mellett döntöttem. Volt ott ugyanis egy lány, aki szóban ugyan, de meghívott a ballagására. És mivel ez a lány különösen kedves nekem, elmentem. Vittem neki egy szál virágot is. És két osztálytársának, akik szintén megfordultak nálam. Bevallom, kicsit zavarban voltam. Nem találtam a helyem a pedagógusok és a ballagók rokonainak gyűrűjében. A pedagógusok nem szoktak virágot vinni (legalábbis én senkinél sem láttam). Rokon pedig mégsem vagyok...

Túllendülve a kezdeti nehézségeken, izgatottan vártam a találkozást a lánnyal. Megérte elmenni és várni. Ezt a lányt igen ritkán láttam mosolyogni a tanév során. Úgy igazán szívből pedig szinte soha. A virágot ugyan csak a legeslegvégén volt alkalmam átadni. De arra a pillanatra, amikor meglátott a tömegben, és elmosolyodott, sokáig emlékezni fogok. Igazán szép pillanat volt.

Túl szentimentális vagyok... De azt hiszem nem csak virágot adtam ma neki. Hanem azt az élményt, hogy valaki elfogadja, megérti őt. Minden hibája és nyűgje ellenére.

A ballagók lufikat kaptak búcsúzóul.
Amiket az ünnepség végén elengedtek az égbe.
...
Számomra is búcsúzás és elengedés ez az alkalom.
El kell engednem őket. A "gyerekeimet".

Az ünnepség pedig számomra így zárult:
"Csókolom pszicho-néni!" :)