Az igazsághoz hozzátartozik...

...hogy nem csak pozitív élmények érnek ám a munkám során.

Ma például:

- az egyik lány nagyon elkésett, elfelejtette a megbeszélt időpontunkat, és emiatt már nem tudtam fogadni...

- egy nyolcadikos nagyfiú úgy tűnik, kéthetente kér csak belőlem...Eddig kéthetente szimplán eltűnt. Amikor ezt szóba hoztam, hogy legalább szóljon nekem, ha valami sürgős-fontos miatt nem tud jönni, akkor egy elég gyenge kifogással jött...Persze elengedtem. Nehogy már utáljon.

- az elsős kislány azt mondta ma nekem: "Unalmas itt lenni." Hát nem esett túl jól, no. Azt is elmondta, az a baj, hogy nem lehet számítógépezni. Ja, bocsi.
(Na jó, tíz perccel később már úgy mosolygott és nevetgélt, hogy nem is akart elmenni.)

Minden jó, ha a vége jó. :)

Mit nézel?

Én például az épületeket.

Az utóbbi hetekben egy icipicit elfáradok az emberekkel végzett munkám során.
Hazafelé általában - a nagyvárosi létből fakadóan - még mindig emberekkel vagyok körülvéve.

Kitaláltam egy játékot.
Utazás közben nem az embereket fogom nézni.
Hanem mondjuk a cipőjüket.
Az nem jó, mert akkor mindig lógatni fogom az orromat.
És akkor azt hiszik, mindig szomorú vagyok.
És akkor azt hiszem, szomorú leszek.

Legyenek az épületek.
Első körben 2 másodpercig tartott.
Aztán egy villamosmegállóig bírtam.
Aztán hazaértem.
Aztán másnap metróra szálltam.
Aztán ott nem volt épület.
Aztán hirdetéseket néztem.
Aztán jelentkezni akartam újságíró képzésre.
Aztán szép kabátot szerettem volna venni.
Aztán lakásbiztosítást csak azért nem akartam kötni, mert nincsen lakásom hozzá.

Azt hiszem ezt még gyakorolnom kell.